TÓTH ISTVÁN GYÖRGY: Bethlen Gábor végtisztessége Vatikáni paródia. FORRÁS: HISTÓRIA, 2004. 9.sz.

Bethlen Gábort 1613-ban - az egyik kortárs krónikaíró találóan gúnyos megjegyzése szerint - "féltekben szabadon" választották fejedelmükké az erdélyi rendek. Az országgyűlést körbevették a török-tatár hadak, és ezzel kevés lehetőséget adtak a küldötteknek arra, hogy más jelölteken gondolkodjanak. [...]

Az európai államok és uralkodók sorában

Bethlen Gábor azután 16 éves uralkodása alatt mégis mindent elkövetett, hogy Erdélyt, ezt a kicsiny, török vazallus fejedelemséget az európai államok sorába emelje. A harmincéves háború alatt (1618-48) a Habsburg II. Ferdinánd császár ellen folytatott hadjáratai egyrészt Erdély területét és gazdagságát növelték jelentősen, másrészt a magyarországi rendek és a protestáns vallás helyzetét erősítették meg.
Mindezeken túlmenően Bethlen Gábor a Habsburg-dinasztia európai hegemóniájával szembeforduló protestáns szövetség, az egész Európát átfogó Unió fontos tagja lett. [...] Bethlen jól tudta, hogy udvarának pompája alapján az európai közvélemény őt nem a krími tatár kánhoz, hanem a nyugat-európai uralkodókhoz hasonlatos fejedelemként látja. [...]
Bethlen Gábor azonban nemcsak életében, de még a halála után is reprezentálta állama hatalmát - akárcsak a kortárs uralkodók a szultánoktól a pápákig -, hiszen a temetésével is kifejezte: itt nem egy szutykos kis balkáni török vajdát, hanem az európai koronás királyok méltó társát helyezik a gyulafehérvári sírboltba.
Bethlen temetéséről azonban apródja és kései utódja, az őt rajongásig szerető Kemény János Önéletírásának pár szavas utalásán kívül mind ez idáig szinte semmit sem tudtunk. Volt ugyan egy leírás Bethlen Gábor temetéséről, ám a kutatás aligha fogadhatta el hitelesnek a fejedelem - némiképp őrült - spanyol táncmesterének nyilvánvalóan túlzó, sőt kalandregénybe illő beszámolóját.
A pápák római levéltárában, a missziókat irányító Hitterjesztés Szent Kongregációja archívumában azonban sikerült egy részletes leírást találnunk Bethlen Gábor végtisztességéről. Igaz, ennek a beszámolónak egy szavát sem hihetjük el: az irodalmi igényű latin szöveg ugyanis paródia, egy magyar- horvát pálos szerzetes gyűlölködő-gonoszkodó gúnyirata a katolikusok ellenségének tartott, református Bethlen Gáborról. Ha azonban arra gondolunk, hogy egy szertartás paródiája csak akkor lehet hatásos, ha a kétségkívül meglévő tényeket ferdíti és túlozza el, akkor mégis jól rekonstruálhatjuk - hiteles forrás híján - ebből a gúnyiratból a nagy fejedelem utolsó útját.

A temetés "görbe tükörben"

Bethlen gyászszertartásához a korábbi fejedelmi temetések sem szolgálhatnak analógiával. [...]
A Rómában most megtalált latin nyelvű levélben Francisci András pálos szerzetes, a római Collegium Germanicum Hungaricum egykori növendéke, később azután zenggi és szerémi püspök, részletesen leírja Bethlen Gábor temetési menetét, az ott hordozott zászlókat és azok feliratait, ezen kívül Bethlen özvegyének, továbbá a várakozó tömegnek a szavait, valamint a református lelkész temetési beszédének tartalmát. [...]
Francisci levelében elmondja, hogy amikor - pálos szerzetesként, a szerzeteseket kitiltó Erdélyben persze álruhában (!) utazva - Kassáról megérkezett Kolozsvárra, Bethlen Gábort már a halálán találta. Bethlen utolsó orvossága az volt, hogy a hóhér tanácsára elevenen megnyúzatta az egyik katonáját, és annak a bőrébe bújva talált időleges enyhülést, nemsokára azonban "a bőrért bőrével fizetett" - azaz meghalt, a latin szójátékokat igencsak kedvelő szerzőnk szerint. Előbb azonban összehívatta a fejedelemség előkelőit, és a lelkükre kötötte, hogy adják át a fejedelemséget a töröknek. [...]
Francisci részletesen leírta Bethlen temetési menetét, amely a gyulafehérvári fejedelmi palotából a székesegyházba vonult. Az arannyal és drágakövekkel díszített koporsót - legalábbis a gúnyirat szerint - két bíborba öltöztetett öszvérkanca húzta, és ezerhét bíborruhás lovas kísérte, hatalmas zászlókkal. A holttest előtt földig érő, bíborvörös zászlót vittek, a koporsó után viszont többszínű zászló következett. Francisci részletesen beszámol a zászlók latin feliratairól is.
A koporsót az erdélyi fejedelemség egész nemessége követte, hatalmas pompával. [...]
A temetési menetben nagy vigasság uralkodott - állítja a fejedelmet gyűlölő Francisci András -, inkább lakodalomnak lehetett volna hinni. Még a fejedelem özvegye, Brandenburgi Katalin is roppant vidám volt. [...]

Valóságelemek

Hiteles leírás híján Francisci nem éppen objektív beszámolója alapján kell kihámoznunk, hogyan zajlottak az események, a paródiából kell a nem ismert valóságra következtetnünk.
Francisci levele azt rögzítette, amit a gyulafehérvári udvarból Kolozsvárra visszatért katolikus nemesurak nem leplezett kajánsággal beszéltek a református fejedelem, Bethlen haláláról és temetési menetéről.
Az nyilvánvaló rágalom volt, hogy Bethlent a hóhérja tanácsára egy elevenen megnyúzatott katonája bőrébe burkolták. A rosszindulatú pletykának azonban volt valami valóságtartalma! Kemény János Önéletírásában megírta, hogy "Lőcsén lakott egy hóhér, ki doktoros ember is volt, ezt is odahozták vala, és kúrálá [Bethlent], lábain sebeket nyitván, hogy az benne lévő nedvesség azon szivárognék ki, de hiába lőn". Erről a gyógyító hóhérról hallhattak Francisci környezetében Kolozsváron, és ezt a valós történetet színezték ki rosszakarói. [...]
Az sem szorul bizonyításra, hogy Bethlen Gábor nem javasolta a fejedelemség legfőbb urainak, hogy adják át az országot a töröknek. Igaz, a fejedelem a testamentumában intette az erdélyi urakat, hogy "a török nemzettel való frigyet" tartsák meg, de ugyanakkor arról is rendelkezett, praktikus tanácsokat is adva, hogyan kell a törökkel szemben "kedveskedéssel, adománnyal" megőrizni Erdély viszonylagos függetlenségét, miként kell a díván urait megvesztegetni. Ezt az államtitoknak számító testamentumot a pálos szerzetes természetesen nem ismerhette. A katolikus urakat viszont foglalkoztatta Bethlen végakarata, valami bizonyára ki is szivároghatott a gyulafehérvári palotából, ami azután eltorzult.
Bethlen temetési menetében persze nem öszvérek húzták a koporsót, de ha a pálos szerzetes ezt tollhegyre tűzte, akkor nyilvánvaló, hogy Bethlen holttestét nagyszámú lovas és nemes jelenlétében átszállították a gyulafehérvári székesegyházba. Ennek, a palotából a templomba induló gyászmenetnek a pompája volt hivatva reprezentálni Bethlen nagyságát, Erdély hatalmát.
Francisci leírása szerint a fejedelmet kísérő lovasok bíborvörösbe öltöztek, és ilyen színű volt a legnagyobb, földig érő zászló is, amin az udvari bolond gúnyolódott.
Az erdélyi fejedelmek végtisztességén nem szerepelt a bíborszín, hanem a fekete posztóval letakart koporsót fekete ruhás lovasok, fekete zászlók követték. [...] Hunyadi Mátyás királyt (1458-90) azonban, akihez több kortársa hasonlította Bethlent, bíbor szemfedéllel takarták le a ravatalon, és Bonfini leírása szerint - amelyet minden bizonnyal jól ismertek a gyulafehérvári udvarban - a koporsót a temetési menetben tizenkét bíborba öltözött páncélos lovag kísérte, zászlókkal. Nyilvánvaló, hogy a Bethlen temetéséről Kolozsvárra visszaérkezett katolikus nemesek közt beszédtéma volt a temetésen látott sok bíborszövet, amelyet túl hivalkodónak, a gyászhoz nem illőnek találtak. [...]
A Francisci levelében leírt zászlók veretes latin feliratai első pillantásra akár hitelesnek is tünhetnének, hiszen a holttest után hordozott tarkaszínű lobogó felirata szerint Bethlen arra kéri Fortuna istennőt, hogy ahogy életében őt, a merészet segítette, most merész utódainak legyen a segítségére. Bármennyire igyekezett is azonban Francisci, hogy - éles ellentétben például az öszvérek szerepeltetésével - valószerű feliratokat gyártson, kitűnik az a szándéka, hogy Bethlent nemcsak túlzottan pompakedvelő, de egyben "véres" fejedelemnek állítsa be.

Biztos tények

[...] Az Erdély történetét tárgyaló szakirodalom joggal sajnálkozik afelett, hogy Bethlen gyászszertartásának részletei egyáltalán nem ismeretesek. Ez azonban csak akkor igaz, ha teljesen figyelmen kívül hagyjuk Don Diego de Estrada spanyol lovag, fejedelmi táncmester már említett visszaemlékezéseit. [...]
Don Diego beszámolt Bethlen temetési előkészületeiről is. Amikor a fejedelem közeledni érezte a halálát, meghagyta, "hogy készíttessenek számára egy hatalmas ezüstkoporsót, abba pedig egy másikat, egy kisebbet ólomból, és ebbe az ólomkoporsóba temessék majd a halála után. Elkészült az ezüstkoporsó, alul négy oroszlán tartotta, s a tetején még egy sasmadár pihent." Brandenburgi Katalin udvarhölgyei drágakövekkel és gyöngyökkel kivarrt brokát leplet hímeztek a ravatalra, továbbá egy "káprázatosan díszes zászlót", a további kisebb lobogókat a halott lábához szánták. Bethlen belefeküdt a koporsóba az udvar tagjai előtt, "úgy, ahogy majd a halála után fog feküdni benne". A fejedelem halála után, folytatta a lovag, a gyászünnepségek "kimondhatatlan pompával" zajlottak, "tízezer katona őrizte éjjel-nappal a holttestet, amely egy gyászos, de fényes ravatalon feküdt a templom közepén, temérdek fáklyától megvilágítva, számtalan latin, magyar, német, olasz és spanyol nyelvű" epigrammával.
Ha egybevetjük Francisci András leírását Don Diegóéval, és hitelesnek fogadjuk el azt, amiről mind a ketten megemlékeztek, akkor jól látható, hogy Bethlen Gábor gyászpompájából mi gyakorolt különösen nagy hatást a kortársakra: feltűnt nekik a rendkívül díszes koporsó, amelyet a - persze ekkor református - székesegyházban ravataloztak fel, feltűntek a villogó drágakövek, a különleges méretű és díszes zászlók, a kísérő katonák rendkívül nagy száma, a Bethlent dicsőítő latin nyelvű epigrammák. [...]
Ez az, amit a két, önmagában egyaránt megbízhatatlan forrást egybevetve Bethlen Gábor "nagy solennitással" történt végtisztességéről biztos tényként elfogadhatunk.

*

Bethlen Gábor temetési menetében a lovasok és a lovak bíbor öltözéke, a bíbor zászló a német-római birodalmi herceg címét is viselő fejedelem rangját jelképezték. Azt tudatosították az erdélyi nemesekben és az összegyűlt külföldi követekben, hogy itt nem egy török vazallus vajdát temettek, hanem egy olyan szuverén uralkodót, aki egyenrangúnak tekinti magát az európai királyokkal. [...]