A FEJEDELEM EMLÉKÉRE
VERSEK, IRODALMI ALKOTÁSOK, SZOBROK
REMÉNYIK SÁNDOR: AZ ÁLARCOS
Bethlen Gábor halálának háromszázadik évfordulójára
GYERGYÓSZENTMIKLÓSI BETHLEN GÁBOR SZOBOR
A magyar erő roppant ormain
Jártatta hideg, szomorú szemét:
Mohács mögött, ország-halál mögött
Csillogtak messze Mátyás csúcsai...
Rajtuk jártatta szomorú szemét,
Róluk álmodott szörnyű éberen:
El nem ragadták álma paripái,
Önuralom zablázta zordonul.
Tudta: ütközni nyílt hely nincs sehol,
Sem döntő diadalra rónaság,
Sziklák közt folyt véres bujócska-játék,
Erdélyi farsang, komor karnevál.
Az új mulatság új magyart kívánt.
Nem ledübörgő felvonó-hidat,
Nem egy ellenség ellen egyenest,
Fedetlenül kirontó Zrínyiket.
Az új mulatság más magyart kívánt:
Kardos magyart, de álorcásat is,
Sok ellenség közt zúzott csontjait
Bölcsen forgató, "praktikás" magyart.
Ő lett az új, az álorcás magyar,
Ki váltogatott, száz álarc alatt
Híven hordozta s változatlanul
Örök-egy arcát, faját, Istenét.
Sziklák közt folyt véres bujócska-játék:
Előre két lépés, meg vissza három,
Kettő kelet, kettő nyugat felé...
Csillogtak messze Mátyás csúcsai.
Előre két lépés, meg vissza három,
Kettő kelet, kettő nyugat felé:
Az ördögökkel kellett cimborálni
Látszatból néha, - mindíg Istenért!
Ő lett az új, álorcás magyar,
A kérdező: Ki látott engemet?
Az alkudozva is félelmes úr,
A hajlongva is töretlen gerinc.
Messze maradtak Mátyás csúcsai,
De Erdély épült az álarc alatt
S a magyar mérleg egyensúlya lőn
Világ-súlyok vak zuhanása közt.
Nagyvárad, 1929 október 7
BETHLEN GÁBOR SZOBRA NAGYVÁRADON
BETHLEN GÁBOR - SZOBOR BUDAPESTEN, A HŐSÖK TERÉN
Ezredéves emlékművön, jobb oldalon
Vastagh György alkotása - 1902
50 cm magas kőtalapzat, álló alak, bronz, 280 cm, kezében a nikolsburgi béke okmánya.
Felirat: 'BETHLEN GÁBOR/1613-1620'
I. Ferenc József által ajándékozott tíz szobor egyike volt. 1902-től a Köröndön állt, majd 1948-ban helyezték át ide.
BETHLEN GÁBOR EMLÉKE DEBRECENBEN
BERKY NÁNDOR ALKOTÁSA - A Bethlen Gábor Közgazdasági Szakközépiskola udvarán látható a Kálvin téren
A Református Kollégium belső árkádjai alatt, bal kéz felől indulva a nyugati falon látható Pátzay Pál alkotása 1938-ban készült
Bethlen Gábornak Debrecenben volt az első nagy toborzó központja. Bőkezűen segítette a kollégiumi diákok külföldi tanulmányútjait, főként Hollandiába és Angliába. Az ő anyagi segítségével épült fel a 64 évig romokban álló öregtemplom. Tokaji szőlőit és a szepesi dézsmát is a kollégiumnak adományozta.
ÁPRILY LAJOS: A FEJEDELEMHEZ
Áprily Lajost a nagyenyedi Bethlen-kollégium fennállásának 1922-ben ünnepelt 300. évfordulója ihlette megszólalásra.
2013. október 23-án avatták fel Kolozsváron Péterfy László
szobrászművész Bethlen Gábor szobrát.
Erdélyországi őszi rónaságon,
ütközetekben megfáradt hadak,
Fejedelem, ma néma hódolattal
színed előtt, imhol, megállanak.
A századok felhőiből tekints ránk,
dédelgető sugárral, mint a nap.
Tekintetedre hattyús lobogóink
mély bókolással földre hajlanak.
Nemcsak magunk vagyunk: ma felvonulnak
jeledre roppant szellem-ezredek.
Őrhegy tövétől messze Dardzsilingig
toborzó harsonáid zengenek.
Ma mind, akiknek múltban és jelenben
Te adtál messzehordó szárnyakat,
fészekbe visszavágyó szárnyalással
seregszemlédre visszaszállanak.
Imhol Diákod, kit rokont keresni
egy más világrész titka csábított,
adóját hozza... lobogó szemében
ma is kísért az oldatlan titok.
Íme, Tanítód, gyújtó fáklya-szellem,
meghajtja halvány mártír-homlokát,
ki a tudásnak büszke forradalmát
alvó szívekbe tűzzel vitte át.
És jön Tudósod, számok óriása,
s hálát leróni, ím, elédbe lép,
a számlálatlan csillagokból hozza
a végtelenség szent üdvözletét.
És jön Poétád, éjkomor szemének
tekintetét hálával szegzi Rád,
ki annyiszor sötét márványba véste
a végzetes magyar tragédiát.
Seregek jönnek néma áhítattal!
Ha szótlan ajkuk dalra nyílana,
Fejedelem, fel az egekre szállna
a hála óriási dallama.
Seregek jönnek Hozzád megköszönni,
Fejedelem, a százados csodát,
hogy milliónyi magrejtő rögödből
virtust nevelt "vitézlő oskolád".
Hogy új erőket sarjadzott az erdő,
hitet lelkedzett a termő határ,
s a napsütésen porladó barázdán
tudás-kalászt vetett a búzaszár.
Ó, égre zendülő, sötét viharban
hányszor tiporva állt a drága rög!
Arany kalász helyén hányszor sötétlett
szélfújta perje s hamvadó üszök!
Szent kincsedből hányszor nem maradt más,
csak múltra emlékeztető romok,
hányszor torzulva dermedett az űrbe
villámsújtotta béke-templomod!
De tűz kilobbant, villám elviharzott,
ritkult szívekben megfakult a gyász,
s az új tavasszal új vetéseidben
hitet termett a győzelmes kalász.
Az újrakezdés vakmerő reménye
legyőzte itt az ostromló halált,
s daccal vágott a mindig új jövőnek -
Fejedelem, a fundamentum állt!...
Színed előtt ma is riadva állunk,
sírból kiszállt az ősi félelem:
árvízzel csap ki fundamentumodra
a száguldó világtörténelem.
Hullámait már templomodra küldi,
zivatarából pusztulás süvölt,
lábunk alatt ijesztő rendüléssel
indul a régi fejedelmi föld.
A századok felhőiből tekints ránk,
vigasztaló sugárral, mint a nap.
Tekintetedre hattyús lobogóink
a megrendülő földre hajlanak.
Te vonsz majd minket végső számadásra,
Te hallgass meg, ha végzetünk siket.
Ütközetekben megfáradt hadaknak
adj meg nem rendülő, erős szívet.
